Egyszer volt, hol nem volt, valamikor az ötvenes évek táján elkészült egy kredenc. Aztán valaki megvette. Hazavitte, a konyhába állította. Hasznos darab volt, szép is. Aztán az Idő Vasfoga persze Őt sem kímélte. Megfakult, lekopott. Itt-ott megette az egér, letört a fiókgomb, kirepedt egy kis darabka az ajtó sarkából. Valahogy elnyűttnek nézett ki. Aztán, ahogy telt-múlt az idő, a házban, ahol állt, nem lakott már senki sem. Ott állt egyedül, magányosan. A sarkára egérragasztót kentek, néha kiszellőztettek körülötte, de a házrész lakatlan volt. Egyetlen társa az a kisegér lett később, aki a ragasztóba botor fejjel belesétált. Később csak a maradványai. Aztán a kredenc izgatott lett. Valami volt a levegőben, valami megváltozott. Zseblámpa fénye villant, és fiatal hangok ütötték meg a fülét. (már ha van a kredencnek füle, az én mesémben pedig igenis akad)

Hogy mi is történt ekkor? Hát rátaláltam. Győzködtem a páromat, vigyük magunkkal. Nem akarta, mert az a kredenc ott van, mióta az eszét tudja, és talán elmozdításkor szét is esik. Nem esett. Ellenben szörnyen nézett ki. A lapjai zöldek, a szekrény ajtajai -valaha- vajszínűek voltak. Koszos, kopott, töredezett volt a végtelenségig. És nehéz. Nő létemre elég durva fizikai erőm van, de ennek a sarkát alig tudtam megemelni. A komplett kredenc ütögeti a 100 kilót valószínűleg. Mit lehet tenni? Az öregek még tömör fából csinálták a bútoraikat, nem holmi préselt lemezekből, meg minden egyéb vacakból. Nekem ez akkor is kell. Ha belehalok, is kivisszük innét. A kredenc valószínűleg megörült az elszánt hangoknak, mert engedte magát elfordítani a faltól, talán még segített is egy kicsit. Feltettük a platóra, és hazahoztuk. 

Aztán a kredenc megijedt. Igaz, hogy csodás, verőfényes nyár volt, de kikerült egy teraszra, hatalmas fenyők árnyékába. De aztán rájött, hogy nem hagyják ott. Jött a két fiatal, mosolygott rá. Szerszámokat, festékeket, minden egyebet hoztak. A kredenc meglepődött.

Én csak reménykedni tudok, hogy finoman bántunk vele, amikor is mindenhol lecsiszoltuk róla a festéket, az egérragasztót (az egérről nem is beszélve) és a rengeteg port. Ahol lehetett, géppel, ahol nem, ott kézzel. Ráment egy napunk. Aztán leportalanítottuk, és kezdődött a csinosítás. Mestertapasz. Alapozás, ami biztosan jólesett neki, hiszen ilyen kiszáradt "bőrre" csakis jól eshet bármilyen kence. :) Aztán... Milyen is legyen a színe? Piros és fehér. Elkészült, meg is száradt. Valami Nekem még hiányzott róla. Kellene festeni rá valamit. De mit? És hova? Gyorsan fel az internetre, keressünk valami kellemes magyaros mintát, az nekünk úgyis kell, ne nézzen ki olyan furán az étkezőben a falon díszelgő karikás, fokos. Nos, megláttam a mintát. Beleszerettem. Azonnal fogtam egy pici darab ceruzát, felskicceltem. Úgy gondoltam, ha nem jó, még átfesthetjük. :P Aztán ecset következett az alkotó fiókomból, akrilfesték, és kialakult a minta. Beállítottuk a lakásba, az üres falra a megújult kredencet. Örült a szívem. Ilyen csodás bútora senki másnak nincsen! Csakis nekünk. 

A kredenc azóta is ott díszeleg az étkezőnkben, a Párommal gyakran nézegetjük szeretettel. Valahogy ez lett azt első közös bútorunk, és az első közös munkánk. Gyanítom, hogy ha elsőre ilyet tudtunk alkotni közösen, akkor ezt csak jobb dolgok fogják követni. :) Sokszor hallom, hogy régen a kredenc jobb fiókja csokoládét, cukrot rejtett. Ígéretet tettem a kredencnek. Majd ha apró lábak neszét hallja, akkor a jobb oldali fiókjába megint csokoládét és cukrot fogunk dugni. Hogy az apró lábak kis tulajdonosa(i) is annyira kíváncsian, szeretettel nézzék Őt, ahogy régen tették azok, akik már régen felnőttek. Felnőttek, lábuk megnőtt, de az emlékeik megmaradtak. 

A kredenc pedig elköltözött, végleg. Új otthona lett.Nincs egyedül többé. Megint van, aki szereti.

Ennyi volt, mese volt. Pedig szóról szóra igaz az egész :)