Az ember képzeletben csodálatos, hatalmas kerteket tud építeni, amiben minden megterem… Aztán eljön egy pont, amikor rájön, hogy nem árt kicsiben kezdeni inkább, merthogy a munka, mint olyan, amit muszáj megcsinálni, fárasztó. Aki pedig nincsen hozzászokva, - jelen esetben én – azt kitartó derékfájás, és izomláz tudja kínozni egy-egy jól sikerült nap után. A történet a következő:

Van nekem egy Nagymamám. Igazi, imádnivaló, kedves, gömbölyű Nagyi. Olyan, amit mindenki szeretne. A világon a legjobb tyúkhúslevest főzi, és igazán jó kertész volt.  Aztán mint mindenki, megöregedett. Túlnan van már a nyolcvanon. Ez még nem is lenne nagy baj, de állandó térdfájás gyötri, olyannyira, hogy lassan járni is alig tud. Ennek ellenére ragaszkodik a kerthez. Tavaly csodásan betrágyázták a kertet. Valahol azt olvastam, hogy a tikhúr/tyúkhúr (szabadon választható az elnevezés) ott jelenik meg, ahol sok a tápanyag a talajban. Ha ez így igaz, akkor az övékben kilós paradicsomok fognak idén nőni, mert olyan 15-20 centi vastagon borította tikhúr (én választottam már) a kertet. Legkedvencebb – és egyetlen – Nagynénim a kert egy részét felkapálta Maminak, elgereblyézte. Én tegnap úgy döntöttem, befejezem a másik felét, mielőtt a Mami nekiesik a kertnek, utána meg nagy valószínűséggel az ágynak, annyira fognak fájni a térdei. Nagypapám réges-régen készített egy ásókapát. Nagyon kellemetes és hasznos szerszám, pont úgy néz ki, mint egy kapa, csak nem éle van alul, hanem három foga. Tökéletes földlazításra. Öregapámat egyébként bármikor kikölcsönözhetitek tanácsadónak, olyan kertetek lesz, hogy Semiramis elássa magát.

Szóval ezzel az eszközzel felvérteződve egy vödör társaságában nekiestem a kertnek. Papa nagy kevélyen leült a szilvafa árnyékában, és felügyelte a munkát, amiben szerintem legalább annyira elfáradt, mint én a kapálásban. A földet felkapáltam, tikhúrt kiszedegettem, vödör megtelt, akkor elvittem. A végeredmény kb. két talicska tikhúr lett egy olyan 25-30 nm-es részen. Amivel gond még nem is lett volna, mert legalább kész van. A gondok ott indultak, amikor a megmetszett barackfák alá értem. Néhol már kínomban nemhogy guggolva, – azok a könnyebb részek voltak- hanem térden csúszva kapáltam. Valószínűleg érdekes látványt nyújthattam, sajnálom is, hogy nem készültek fotók, jót nevettem volna magamon.

Nagyjából a felénél járhattam, amikor Nagyapám úgy döntött, hogy a lemetszett gallyakat fogja, bedugja a kis katlanban az udvaron, és Ő bizony meggyújtja. Hogy a szomszédok mennyire költöztek, arról nincsenek pontos információim, de én alaposan köhögtem a kertben. A füst ugyanis rohadék volt. Olyan másfél méter magasan elterült, és megállt. Azt, hogy miket kívántam a füstnek, és felmenőinek, inkább nem írnám le, mindenkinek lehetnek halvány sejtései. Papával közöltem, hogy ne füstöljön már fel, nem vagyok én sonka. Nem használt. Szóval a végeredmény az lett, hogy nyakig füstben fejeztem be a kapálást. Az utolsó egy, azaz egy négyzetméteren már remegtek a lábaim, mint a kocsonya, és kavargattam a föld tetejét, mint valami izomsorvadásos szakácsnő. Nézegettem azt az egy négyzetmétert, aztán megembereltem magam, és úgy döntöttem, azt már ott nem hagyom, ha belehalok se! Végül is kész lettem. Erőteljesen elgondolkodtatott amúgy a dolog, és arra a következtetésre jutottam, hogy ez a kapálás dolog valami olyasmi lehet, mint az edzés. Fokozatosságra szomjazik.

Ezen dolgokat végigfuttatva, a mai állapotomat is figyelembe véve (kidagadt hátizmok derék környékén, markáns izomláz a comb hátsó részén, és általános izomgyengeség) arra jutottam, hogy megadom magam. Na nem, nem teljesen. Csak annyira, hogy edzek még egy darabig kisebb kertrészekkel, mielőtt több hektáros területet vennék. Mert fogok, az bizonyos. Ha előbb nem, akkor, mikor nyerek a lottón. Az áhítatot, és szeretetet a növények és a kert iránt ugyanis muszáj lesz kihasználni. Csak lassítok. Gyanítom, hogy nem úgy megy a dolog, hogy életemben harmadszor kapát látok, akkor ezt rögtön meg kellene szorozni hektárokkal.

Majd… Úgy két év múlva. Addig meg gyakorló földtúró giliszta maradok. Ha belejövök, akkor lehet bővíteni. Addigra muszáj lesz nyerni a lottón! Na, nem kell nekem sok… Csak néhány hektárnyi… Lehetőleg egy kis erdővel, halastóval (ha már egyszer gilisztává avanzsáltam, hadd horgásszak nyugodtan) meg mindennel, ami kell. Dalszöveget fogok írni, „egy kis tanya az álmom” címmel. Ha szerencsétek van, nem adom elő. Mindenesetre mindenki nyugodjon meg, előre ki fogom osztani a füldugókat. J