A dolog úgy kezdődött, hogy hazajöttem. Lehet, hogy nem életem legjobb ötlete volt, de már a fene se bírta tovább külföldön. Aki nem honvágyas, maradjon, semmi gond. De nekem nem volt már való. Valahogy elhittem, hogy érettségivel, két nyelv folyékony tudásával, kiváló számítógép ismerettel, és ezzel a mérvű kreativitással, és önállósággal, amivel rendelkezem, biztosan fogok munkát találni.

Találtam. Először dohánybolt. Hát, nekem nem magával a bolttal, hanem a főnökséggel voltak gondjaim. Mint szinte mindenkinek, aki nem megfelelő irányból közelít az emberek hátsó fertálya felé. Lásd, nem nyelvvel... Mivel én vagyok annyira büszke, hogy ilyen embernek maximum lábban érinteném a fent említett részét, nem is "váltam be". A vevők és a kollégák véleménye ugyebár irreleváns, hogy úgy mondjam. 

Aztán jött egy recepció. Nem volt rossz, leszámítva, hogy előszeretettel bolondnak nézték az embert, és napi 3 órád csak az utazásra ment el. Mindegy, ugye válság van, nem volt vendég, és itt a lényeg: létszámleépítés. Sutty, megint nincs munka. 

Én naiv, mert erre mást nem tudok mondani, besétáltam az arannyal szegélyezett, szent Munkaügyi Központba. Időpontot kaptam is hamar, már 12 nap múlva mehettem is regisztrálni. Hurrá. Elmentem. Az, hogy mit vártam, számomra is merő rejtély maradt, de nem ezt, az teljesen biztos.

Nagyon kedves Hölgy fogad, az időponthoz képest 75 perccel később... Semmi gond, végül is ráérek... Beviszi az adataimat, kapok egy kellemes kis papír könyvecskét, és egy mosolyt. Majd 3 hónap múlva jöjjek. Addig azért legalább két?! álláshirdetésre küldjem el az önéletrajzomat. Szerintem ennyire bután régen néztem. Kettő egészre?! Hű, úgy látom, egyesek tényleg hatalmas elszántsággal keresik a munkát. Bátortalan kérdésemre, hogy esetleg nekik nincs-e valami munkalehetőség a tarsolyukban, a Hölgy majdnem felnevet. Hát, az nekik nem igen akad. Furcsa. Pedig azt hinné az ember, hogy Munkaügyi központ, és nem Munkanélküli valami. De hagyjuk. Mint már tudjuk, én lenni naiv... Aztán rákérdezek, hogy rendben, ha már munkát nem tudnak adni, akkor esetleg valami képzésük nincsen netalán, hogy az ember könnyebben találjon munkát? Dehogyisnem! Az LESZ. Hogy miért csak lesz? Egyszerű. Mert minimum 3 hónapig munkanélkülinek kell lenned, hogy egyáltalán jelentkezhess, és akkor sem garantált, hogy mehetsz, mert azok vannak előnyben, akik régebb óta munkanélküliek, illetve idősebbek. Na itt már kicsit elgurult a gyógyszerem, és megkérdeztem, hogy ezt mégis hogyan gondolják. Csak azért, mert nem vagyok még évek óta munkanélküli, és nem vagyok 40 feletti, felejtsem el, hogy a regisztráción kívül bármit is alkot nekem a Munkaügyi központ. Hát jó. Inkább felálltam, udvariasan elköszöntem, és hazamentem. Csak találok valamit, gondoltam...

Aha, gondoltam én akkor! Most már kicsit más a véleményem. Minekutána 2 hónapja, és 8 napja kereken, hogy munkanélkülivé avanzsáltam, megváltozott a szám íze. Egyrészt nem túlzottan értem a hirdetőket. Amire tökéletesen megfelelnék, oda küldöm el inkább, de néha olyanra is, ami a "lehetséges" kategóriába sorolható. A végeredmény? SEMMI. Nagy nulla. Hiába van nekem tapasztalatom a kereskedelemben, a vendéglátóiparban, vagy lennék tökéletesen alkalmas akár irodai munkára is. Semmi. A legszebb az egészben, amikor 154 kiküldött önéletrajzból, (teljesen precízen, leszámolva) pontosan nulla helyről jön vissza válasz. Az egyetlen, ahova eddig behívtak interjúra, fejvadászon keresztül jött létre, ott is közölték, hogy jaj de jó, értesítjük mindenképpen a jövő héten. Ez a jövő hét éppen két hete volt. 

Igazából nem bosszant más, csak az ember belefárad abba, hogy a hirdetésekkel a következő a helyzet:

A: ha nem vagy "csökkent munkaképességű" = megvan minden végtagod, látsz, hallasz, nem vagy őrült... Akkor egyszerűen a jobb hirdetések fele kiesik. És ez nem vicc! Az adminisztratív, stb munkák 70%-ára megváltozott munkaképességű kollégát keresnek... 

B: nem vagy hajlandó 50 ezerért, feketén, heti 6 napot 12 órázni. Ami a sima telefonszámos hirdetéseknél az esetek 70%-ban közölnek veled, amikor érdeklődsz. 

C: A megadott telefonszámot egyáltalán fel sem veszik. 

D: Az elküldött e-mailedre annyit sem reagálnak, hogy köszi, megkaptuk, majd szólunk, ha Te kellesz.

E: A hirdetés egyszerűen és 100%-ig kamu. Csakis azért van meghirdetve, mert muszáj. Közben már megvan rá az ember. Egyértelműen érzed a szövegből, amikor végigolvasod, hogy már a lábméretét is tudják az illetőnek. 

F: Csodás bérezés, kedvesen tájékoztatnak, jajj de szimpatikus vagy, gyere interjúra.... Ahol is kiderül, hogy azonnal munkába állhatsz. Váltsd ki a vállalkozóit, és házalj (bocs, de nekem erre jobb kifejezésem nincsen) szerződésekkel, biztosításokkal, vagy akármivel.

 Amikor pedig ezzel teliszalad a hócipőd, és valljuk be, kicsit feladod...Mert hogy a fenébe ne adnád fel, amikor minden azt sugallja, hogy a fenének sem kell a tudásod, a munkád?! Akkor jön az ember környezete, és közli, hogy

"-Valamit rosszul csinálsz!"   Na olyankor van az, hogy szívem szerint sikítva kifutnék a világból. Hogy téééényleg?! Na ne mondd. Persze, rosszul csinálom. Nincsen három szakmám, amiből válogathatnék.

A következő kedvencem:

"-Tanulni kell!"  Persze. Mihelyst valaki megmondja, mégis miből. Egy átlagos, használható tanfolyam 2-300 ezer Ft. Munka nélkül?! Baromi tehetséges lennék, ha ez sikerülne. 

Mindösszesen arra akarom felhívni mindenkinek a figyelmét, hogy az, hogy tudod, nem elég! Hiába tudod, hogy mennyire nehéz munkát találni, mert hát mindenki ezt mondja.... NEM TUDOD! Fogalmad sincsen, milyen érzés, amikor hónapokon át minden reggel reménykedve nézed a postafiókod, és üres. A szokásos spameket nem számítva. Amikor olyan helyre küldöd el az önéletrajzod, amit rád szabtak. És semmi válasz. Heteken, hónapokon át. Ha nem talál állást valaki hamarosan, akkor nem lesz pénze, azt hiszed? Sokkal többet veszít. Az önbecsülését. Meg a hitét. És azzal, hogy segíteni próbálsz neki, nem lesz jobb. Még szarabbul érzi magát. Minden munkakeresőnek vannak mélypontjai, és ilyenkor szerintem nyugalom kell. Mert saját magát kell megtalálnia, a saját hitét, a saját önbecsülését. És a legkevésbé arra van szüksége, hogy közöld vele, hogy rosszul csinálja. 

Bár, mindenki másmilyen. Én, személy szerint jelenleg élem a mélypontomat, és baromira idegesít, amikor valaki segíteni próbál. Ha azzal, hogy eszébe jut valaki, aki tud munkát, vagy lát egy jó hirdetést, azzal nincs baj. A baj ott indul, hogy: "- Majd én segítek, biztosan rossz az önéletrajzod..." Igen. Biztosan rossz. Nincs benne 5 év szakmai gyakorlat, még két ütős szakmával. 

Ismerem már ezt az állapotot, elmúlik. Elég hamar. Majd nemsokára nálam is tavasz lesz, kisüt a nap munakeresési téren is, és minden kerek lesz. Újra lesz munkám.

De addig ezt az egész munkakeresősdit most egy ideig betolom a fiók mélyére. Elküldöm a kis e-mailjeimet a jónak ítélt helyekre, és utána bezárom a fiókba. Nem foglalkozom vele már aznap. Eleget rongyolódtak már az idegeim, most picit elég volt. 

Megyek, keresek egy napsütéses helyet, és elszívok egy cigarettát. Vagy megkeresem a kedvenc macskámat, és meggyúrom :) Bármit, de arra ma már nem fogok gondolni, hogy "jajjj, miért is nincs munkám?" Lesz. Addig meg...Van egy nagyon-nagyon hosszú hétvégém... :)

Az ember képzeletben csodálatos, hatalmas kerteket tud építeni, amiben minden megterem… Aztán eljön egy pont, amikor rájön, hogy nem árt kicsiben kezdeni inkább, merthogy a munka, mint olyan, amit muszáj megcsinálni, fárasztó. Aki pedig nincsen hozzászokva, - jelen esetben én – azt kitartó derékfájás, és izomláz tudja kínozni egy-egy jól sikerült nap után. A történet a következő:

Van nekem egy Nagymamám. Igazi, imádnivaló, kedves, gömbölyű Nagyi. Olyan, amit mindenki szeretne. A világon a legjobb tyúkhúslevest főzi, és igazán jó kertész volt.  Aztán mint mindenki, megöregedett. Túlnan van már a nyolcvanon. Ez még nem is lenne nagy baj, de állandó térdfájás gyötri, olyannyira, hogy lassan járni is alig tud. Ennek ellenére ragaszkodik a kerthez. Tavaly csodásan betrágyázták a kertet. Valahol azt olvastam, hogy a tikhúr/tyúkhúr (szabadon választható az elnevezés) ott jelenik meg, ahol sok a tápanyag a talajban. Ha ez így igaz, akkor az övékben kilós paradicsomok fognak idén nőni, mert olyan 15-20 centi vastagon borította tikhúr (én választottam már) a kertet. Legkedvencebb – és egyetlen – Nagynénim a kert egy részét felkapálta Maminak, elgereblyézte. Én tegnap úgy döntöttem, befejezem a másik felét, mielőtt a Mami nekiesik a kertnek, utána meg nagy valószínűséggel az ágynak, annyira fognak fájni a térdei. Nagypapám réges-régen készített egy ásókapát. Nagyon kellemetes és hasznos szerszám, pont úgy néz ki, mint egy kapa, csak nem éle van alul, hanem három foga. Tökéletes földlazításra. Öregapámat egyébként bármikor kikölcsönözhetitek tanácsadónak, olyan kertetek lesz, hogy Semiramis elássa magát.

Szóval ezzel az eszközzel felvérteződve egy vödör társaságában nekiestem a kertnek. Papa nagy kevélyen leült a szilvafa árnyékában, és felügyelte a munkát, amiben szerintem legalább annyira elfáradt, mint én a kapálásban. A földet felkapáltam, tikhúrt kiszedegettem, vödör megtelt, akkor elvittem. A végeredmény kb. két talicska tikhúr lett egy olyan 25-30 nm-es részen. Amivel gond még nem is lett volna, mert legalább kész van. A gondok ott indultak, amikor a megmetszett barackfák alá értem. Néhol már kínomban nemhogy guggolva, – azok a könnyebb részek voltak- hanem térden csúszva kapáltam. Valószínűleg érdekes látványt nyújthattam, sajnálom is, hogy nem készültek fotók, jót nevettem volna magamon.

Nagyjából a felénél járhattam, amikor Nagyapám úgy döntött, hogy a lemetszett gallyakat fogja, bedugja a kis katlanban az udvaron, és Ő bizony meggyújtja. Hogy a szomszédok mennyire költöztek, arról nincsenek pontos információim, de én alaposan köhögtem a kertben. A füst ugyanis rohadék volt. Olyan másfél méter magasan elterült, és megállt. Azt, hogy miket kívántam a füstnek, és felmenőinek, inkább nem írnám le, mindenkinek lehetnek halvány sejtései. Papával közöltem, hogy ne füstöljön már fel, nem vagyok én sonka. Nem használt. Szóval a végeredmény az lett, hogy nyakig füstben fejeztem be a kapálást. Az utolsó egy, azaz egy négyzetméteren már remegtek a lábaim, mint a kocsonya, és kavargattam a föld tetejét, mint valami izomsorvadásos szakácsnő. Nézegettem azt az egy négyzetmétert, aztán megembereltem magam, és úgy döntöttem, azt már ott nem hagyom, ha belehalok se! Végül is kész lettem. Erőteljesen elgondolkodtatott amúgy a dolog, és arra a következtetésre jutottam, hogy ez a kapálás dolog valami olyasmi lehet, mint az edzés. Fokozatosságra szomjazik.

Ezen dolgokat végigfuttatva, a mai állapotomat is figyelembe véve (kidagadt hátizmok derék környékén, markáns izomláz a comb hátsó részén, és általános izomgyengeség) arra jutottam, hogy megadom magam. Na nem, nem teljesen. Csak annyira, hogy edzek még egy darabig kisebb kertrészekkel, mielőtt több hektáros területet vennék. Mert fogok, az bizonyos. Ha előbb nem, akkor, mikor nyerek a lottón. Az áhítatot, és szeretetet a növények és a kert iránt ugyanis muszáj lesz kihasználni. Csak lassítok. Gyanítom, hogy nem úgy megy a dolog, hogy életemben harmadszor kapát látok, akkor ezt rögtön meg kellene szorozni hektárokkal.

Majd… Úgy két év múlva. Addig meg gyakorló földtúró giliszta maradok. Ha belejövök, akkor lehet bővíteni. Addigra muszáj lesz nyerni a lottón! Na, nem kell nekem sok… Csak néhány hektárnyi… Lehetőleg egy kis erdővel, halastóval (ha már egyszer gilisztává avanzsáltam, hadd horgásszak nyugodtan) meg mindennel, ami kell. Dalszöveget fogok írni, „egy kis tanya az álmom” címmel. Ha szerencsétek van, nem adom elő. Mindenesetre mindenki nyugodjon meg, előre ki fogom osztani a füldugókat. J

Kerti szösszenetek II.

Reményeim szerint sokak örömére, és kevesek bánatára folytatnám a kerti eszmecseréimet.

Legutóbb a borsónál tartottam. Elvetettem ugyanis. A helyzet azóta elég érdekesre fordult, ugyanis nem tudom, ki hol lakik, de szerintem én a trópusokon. Na nem hőmérsékletileg! Állandóan szakad az eső… Az egy, hogy már rettenetesen unom, de a folyamatos sártól és, hogy nem lehet rámenni a kertre, na ettől már lábrázást kapok! A múltkor hatalmas sikerrel kifogtam kettő egész esőmentes napot, amikor is gyorsan felszaladtam az egyik kertrészbe, elgereblyéztem a felásott (és felázott) földet, és villámsebességgel eldugtam a hagymákat. Ültetőfán két kiló, rajtam olyan öt kiló sarat eredményezett a művelet. Mondanom sem kell, hogy a folyamat felénél hirtelen elkezdett a hátamra csepegni az eső… Mire végeztem, szakadt. A pozitív gondolkodás jegyében úgy döntöttem, morgás helyett örülök, hogy nem kell belocsolni a hagymákokat.

Ja, merthogy újabban beleásódtam ebbe a pozitív gondolkodás dologba, hogy hátha tényleg én csinálok valamit rosszul, és nem mindenki más bolondult meg. Erősen igyekszem. A hagymák eldugása már egy pozitív dolog, legalább a borsó és a hagyma már földben van.

Apropó, borsó! Addig-addig imádkoztam neki, és nézegettem naponta –majdhogynem áhítattal- azt a szerencsétlen sor borsót, amíg kibújtak! Igaz, egyenlőre fotózni felesleges –még kiderülne, hogy csak én látom- merthogy ilyen 2-3 mm-re kandikál csak ki a földből. Kicsi, kicsi, de legalább kint van! Hányan mondhatják el ezt magukról, hogy elássák a földbe, és kihajtanak?! Szerintem nem sokan, szóval a borsómat tessék megtapsolni. Azóta megint folyton esik az eső, és pozitívan bár, de nagyon beszorultam a lakásba. Védekezésképpen nagytakarítottam. Padlótól plafonig. Már megint. Lassan nálam a szőnyegen lehetne műteni, olyan steril a lakás. Valamit ki kellett találnom ellene, ezt bárki megértheti! A család lassan sütemény-, kalács-, és kajamérgezést kapott volna, ha továbbra is a konyhában vezetem le túltengő energiáimat.

Egy hirtelen gondolattól vezérelve fogtam magam, és egy esőmentes félórában kiszaladtam a teraszra, fogtam egy vödröt, és földet kevertem benne. Ez nálam úgy nézett ki, hogy egyharmad arányokban kerti föld, palántaföld, és homok. Muszáj legalább a palántákra keverni a földet, merthogy nálunk jó lenne a kert, csak kissé agyagos. Magyarán szólva olyan kemény, hogy megdobnak vele, utána nemhogy vissza nem dobsz, de szerintem egy hétig pukli lesz a fejeden. Ez van. Nagyon jó kis föld nyáron, mert tartja a vizet, és amikor mindenki esőtáncot jár, rimánkodik, sír, és locsol, na akkor mi boldog mosollyal kapáljuk a félig nedves földet. J

Ennek ellenére ilyenkor, esőben, borzalmas. A palántákat meg nem áll szándékomban eleve berohasztani, szóval keverem-kavarom. Ezen csodás művelet után –gyerekkorom óta imádok koszos lenni, csak akkor még nem volt szabad- fogtam az egész évben összegyűjtögetett ásványvizes palack-aljakat, tejfölös dobozokat, műanyag tálcákat, és megtöltöttem földdel. Boldog voltam. Aztán rájöttem, hogy persze, Esztike, de hova a viharba teszed? Kicsi a lakás… Szóval fogtam egy dohányzóasztalt (svéd, olcsó, ronda, nem kár érte…) és betelepítettem az étkezőbe az ablak alá. Ott úgyis táncolni lehetne! Nagyon összebújva, és kicsiket lépve, de lehetne… Ami arra ráfért, azt beültettem, a többit lemondó sóhajjal visszaborogattam a vödörbe. Majd legközelebb. Ráveszem Aput, hogy csináljon nekem virágállványt. Akkor pedig elfér a többi is. Egyenlőre marad egy műanyag tálca tele salátával, egy másik spenóttal (igenis, ne tessék hülyének nézni, spenótot akarok enni! És nem várom meg, míg kint lesz. Hideg van…) néhány pohár pritaminpaprikával, és balkonparadicsommal. Sajnos itt tartunk. Mert a kötözőhagyma már egy ideje szintén el lett vetve virágládába, csodásan ki is kelt, de valahogy azóta ácsorog. Pontosan úgy néz ki az egész, mintha egy macskát temettem volna bele, és a bajusz-szálai hirtelen úgy döntöttek volna, megnézik, mi a helyzet odakint. Pedig nem hiányzik macska a létszámból, szóval hagyma lesz az, csak elég nyamvadt. Nem értem. Még beszélgetek is velük. Énekelni semmilyen növénynek nem fogok, mert menten elszárad. Vagy visszabújik a magba, mint csiga a házába. Gyerekkoromban is egyszer próbáltam csak csigának énekelni, hogy jöjjön ki, de nemhogy kijönni nem akart, valami érdekes fizikai hatás révén még a háza is megrepedt.

 Lassan ott tartok, hogy kísérlet alá fogom venni, hogy reagálnak a hagymák Mozartra. Vagy az Örömódára. Vagy bármire, amit amúgy koromnál fogva erősen utáltam, és mostanában jövök rá, hogy mégiscsak hallgatható, sőt. De ezt még mindig ciki beismerni. Majd negyven fölött elismerem, hogy szoktam sutyiban komolyzenét hallgatni. Most ne értse félre senki, ettől nem leszel öreg, csak kicsit. J

Szóval, egyenlőre így áll a kertem. Az egyik fele a dohányzóasztalon, és virágládában, a másik fele csatak sárosan, próbálkozva, nehogy belefulladjanak a vízbe. Ez jutott. Belegondolva, hogy még mindig csak március eleje van, annyira azért nem vagyok elkeseredve. Végül ki tudja, lehetséges, hogy a magok jobban tudják, miért nem nőnek, és áprilisban jön csak szép idő. Biztos vagyok benne ugyanis, hogy valahonnan tudják. Azért én olyan messzire nem megyek, mint Anasztázia, (könyvsorozat, érdemes bele-beleolvasni, ha valaki meg tudja szerezni) hogy ültetés előtt a magokat szopogassam, merthogy egyrészt túlzásnak érzem, másrészt meg mi van, ha lenyelem?! Azok közé tartozom, akiknek gyerekkorukban szent meggyőződésük volt, hogy amennyiben lenyelsz egy cseresznyemagot, az biztosan kihajt a hasadban, és a végén benned lesz az egész fa. (Hogy ezt hogyan is képzeltem, arról a mai napig nincsenek pontos adataim, de akkoriban ez is lehetségesnek látszott.)

A kísérletet mindenesetre elindítom. Mostantól az összes palántám némi komolyzenében fog részesülni minden nap. A négy évszakból csak a tavaszt hallgathatják ugyan, nehogy félreértsék a helyzetet, és azt gondolják, teszem azt, hogy tél van. Szóval válogatni fogok a zenékben mindenképp. Már csak azt nem tudom, hogyan csináljak két csoportot a hagymáimból… Minden valamire való kísérletben van kontrollcsoport. Bár, nekem az a lényeg, hogy minden szépen növekedjen. Lehetséges, hogy a kontrollcsoportot ez esetben kihagyom, úgysem arra vagyok kíváncsi, hány százalékkal nőnek gyorsabban… Csak annyira vágyom, hogy nagyon szépek legyenek!

Szurkolás indítható, de a muszájkabátot és gumiszobát ajánlgatók kíméljenek! Nálam sokkal rosszabb esetek is mászkálnak szabadlábon… J

folyt. köv.